Erdélyi Katolikus Karizmatikus Megújulás oldala

Isten hatalmas dolgot tett velem az elmúlt időszakban, és ezt szeretném megosztani veletek. Több éve már, hogy Isten elhívott engem egy krisztusi közösségbe. Életemben először Isten szeretetével, gondoskodásával a közösségben találkoztam. Isten a közösséget használta fel arra, hogy magához édesgessen. Emlékszem az első alkalmakra, amikor elkezdtem járni a Búzamag közösségbe. Édesanyám volt az, aki által Isten elhívott engem. Persze, akkor csak azért mentem el vele, mert kíváncsi voltam, hogy vajon hova járhat el minden szerdán. Ugyanis, amikor hazajött, énekelgetett, a szája a füléig ért, és megmagyarázhatatlan boldogság ült ki az arcára. És akkor egy szerdán én is elmentem vele. Ha jól emlékszem, attól a szerdától változott meg minden. Attól kezdve nem volt olyan szerda, amit tudatosan kihagytam volna, hacsak nem jött valami nagyon fontos dolog közbe. Valami olyan megmagyarázhatatlant tapasztaltam akkor  ott meg, amit egyszerűen nem akartam elengedni. Elkezdtem rendszeresen járni a Búzamag közösségbe. Éreztem és tapasztaltam az életemben a közösségbe való tartozásnak a megtartó erejét, gyümölcseit. Ez idő alatt nagyon sokat formált, alakított, csiszolt engem Isten, mint a keramikus az ő drága edényeit. Sokszor megtapasztaltam az Ő gondoskodását, csodáit életemben és családom életében, a közösségen, testvéreken keresztül. Isten nemcsak a közösségbe hívott el, hanem elhívott, hogy Őt kövessem, az Ő útján járjak és hogy az Ő országát építsem mindazzal a talentummal, amit Ő adott nekem.

Évekkel később Isten más városba hívott el, egyetemre, majd két évre rá ismét egy új helyre, egy új krisztusi közösségbe. A sok év Krisztussal és közösségekkel eltöltött idő után mégis eljött egy olyan időszak az életemben, amely sötétséget, kilátástalanságot, keserűséget, csüggedtséget hozott. Az ellenség kelepcéjébe kerültem, amelyben NEM-et mondtam az addig élt Istennel való életre és közösségre, és hagytam magam az ellenség kezétől befolyásolni, és egyre mélyebbre kerültem. Nem tudtam semmibe sem megkapaszkodni, minden, amit addig megéltem, hazugságnak tűnt. Abban a tévhitben kezdtem mindinkább hinni, hogy Isten nincs velem: hát nem látja, hogy mi történik? Folyamatos csalódások és kudarcok után teljesen körülvett a depresszió, a keserűség. Az életem értelmetlenné és céltalanná vált, és egy idő után senkit sem engedtem magamhoz közel. Főleg Istent nem.A közösség, amelyhez ekkor tartoztam, megpróbált a szívemre beszélni. Folyamatosan jöttek az emberek és kerestek, kérdezgették: Mi van veled? Miért nem jössz felénk? ... De nekem mindig volt valami kifogásom, amivel kihúztam magam a kérdések alól. Sokáig tudtam ezt az állapotot leplezni, de sajnos ez az időszak kihatott a kapcsolataimra, a tanulásomra, munkámra is. Egy év után kezdtem eljutni oda, hogy mindegy, hogy milyen áron, de én így tovább nem tudok élni, valamit kell kezdjek magammal. Amit azelőtt hitből éltem, azt most próbáltam legalább rutinszerű módon tenni: pl. elmentem gyónni, de igazi bűnbánat nem volt a szívemben. Elmentem közösségbe is, de amikor a kiscsoportos megosztásra került a sor, valahogy nekem mindig akkor akadt  valami dolgom, vagy éppen akkor fájt nagyon a hangszálam, és nem tudtam ugye beszélni, így mindig megúsztam a kiscsoportban való megosztást. Egy ideig ment ez, de aztán lassan le kellett, hogy vegyem az álarcokat, és előbújjak. Amikor megmutattam, hogy igazán mi történik bennem, velem, a testvérek (kérés nélkül) imádkoztak értem. Őszintén elmondtam nekik, hogy „Elvesztem...”, és hogy nem látom a kiutat. Ettől kezdve újra kezdtem tapasztalni a közösség megtartó erejét, a probléma viszont az volt, hogy nagy volt bennem a harc, és nem tudtam elfogadni ezt a megtartó erőt. Mindenre csak nem-nem-nem volt a válaszom. Úgy Istennek, mint embereknek. Mindezek ellenére többször kaptam megerősítő sms-eket testvérektől, hogy „Imádkozom érted ma is...” 

Ha el is mentem közösségbe, késve mentem, és hamarabb eljöttem a végéről, csakhogy ne kérdezhessék: mi van veled?, hogy vagy? Megálltam leghátul és csak potyogtak a könnyeim... Ez volt minden, amit megengedtem magamnak.

Már három éve, hogy készültem a megkülönböztetés  kurzusra, amire „Valamiért” nem jutottam el három éven keresztül. Utólag megértettem, hogy miért. Ez a kurzus hozta meg bennem a hatalmas változást, a nagy választ az azelőtti egy év tévelygésre. A kurzus minden egyes tanítása válasz és megoldás volt arra a helyzetre, amiben addig voltam. Válasz Istentől. Már első este döntenem kellett: Istent választom vagy megmaradok a kegyes hazugságaimban. Ez volt életem legnehezebb döntése. Annyira erős volt bennem a keserűség, a bizalmatlanság Isten fele, hogy nem tudtam dönteni. A szívem nyitva volt már Isten előtt, de az értelmem még mindig harcolt ellene. Végül Isten jött, szólt hozzám, és megígérte, hogy velem lesz. Döntöttem. És attól kezdve Isten tudott munkálkodni szívemben és értelmemben egyaránt.

Minden tanítás által egyre világosabbá vált minden. Felismertem, miként kerültem ennyire mélyre és hagytam fel mindennel, amiben addig hittem és meg voltam győződve. A sátánnak igen kifinomult taktikája van. Megtalálja a gyenge pontunkat és azáltal kísért minket, és ha nem vagyunk résen, akkor nagyon hamar el tud téríteni minket Istentől. Megértettem, hogy minden bűn gyökere a kapzsiság. Egészen mostanáig nem volt számomra világos a kapzsiság fogalma. Azt hittem, én nem tartozom ide, de Isten megmutatta, hogy igen. Ragaszkodtam bálványaimhoz, az én akaratomhoz, terveimhez. Igen, kapzsi voltam. Minden gyötrelmet, szenvedést és eltévelyedést én okoztam magamnak azáltal, hogy beengedtem a kapzsiságot az életembe. Isten célja, hogy világosságban éljünk, békességben legyünk, eljussunk az üdvösségre. Az ellenség csak összezavar és vigasztalanságba vezet minket. Nagyon világos lett számomra a kurzus alatt, hogy én kinek a csapatába tartoztam az elmúlt egy évben. Megértettem, hogy Krisztus útján járni és élni nem lehet úgy, mint a sakktáblán: egy fehér, egy fekete kocka. Ha egy kis fekete kocka is van az életünkben, ami nem kedves Isten előtt, és mi kitartóan ragaszkodunk hozzá, ne is csodálkozzunk, hogy vigasztalanságba, sötétségbe kerülünk.  Akkor vagyunk az ellenség hatalma alatt, ha megmaradunk a mi kis bűnünkben. Ez az ellenség célja. De mi Isten erejével, segítségével harcolhatunk ellene. Én döntöttem, hogy felismerve mindezt az életemben, ezután tudatosan megélem a keresztény életemet. Nem hagyom, hogy az ellenség ide-oda rángasson. Ellentámadok, Krisztus katonájaként. Döntöttem, hogy több időt adok Istennek (rendszeres személyes ima-időt), hogy Ő tudjon megvigasztalni, ha elszomorít valami. Döntöttem, hogy tőle várom a vigaszt, a szeretetet, és nem ragaszkodom az én terveimhez, elképzeléseimhez. Rá bízom az életemet, és kérem, hogy újra gyermeki bizalommal tudjak lenni Iránta.

Isten megáldotta döntéseimet, és egy teljesen új élettel ajándékozott meg. Ennek gyümölcseként most új módon tartozom a Búzamag közösséghez, teljesen másképp élem meg a közösséghez való tartozásom és szolgálatom. Már lehetőséget is kaptam, hogy új módon szolgáljak egy kurzuson, amelyet nagyon köszönök Istennek és a testvéreknek, mert ezáltal is növekedhettem. A jövőben szeretnék megmaradni a közösségben és növekedni Istennek szolgálva az emberek felé.

Ma nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megengedte ezt a kóborló időszakot is megélnem. Benne lenni nem volt olyan könnyű, mint elmondani azt így utólag, de Isten irgalma és szeretete hatalmasabb minden eltévelyedésnél. 

B. Katalin